Halottidézések
E téren a bibliai szöveg a legszűkszavúbb, ami nem csoda: az ótestamentumi iratok összeállítói, a szigorú vallási törvények értelmében, igyekeztek minél kevesebb részletet megörökíteni e kárhozatos praktikákról. Az antik Hellaszban, ahol nyilvános szentélyei voltak egyes alvilági isteneknek, jóval liberálisabb felfogás uralkodott. A rendelkezésünkre álló forrásokból mindenesetre egyértelműen kiderül, hogy a nekromantikus rítusoknak két fő összetevője volt: az áldozat és az invokáció, azaz a holtakon uralkodó istenekhez intézett könyörgés. Az áldozatnak kettős célja volt. Egyrészt mintegy „megvesztegették” vele a holtakat felügyelő isteneket, hogy rövid időre bocsássák el alattvalóikat a hatalmuk alól, és a fölöttük való rendelkezés jogát ruházzák át a rítus végrehajtójára. A nekromanta így ideiglenesen isteni hatalommal bír: képessé válik rá, hogy parancsoljon a holtaknak, és kérdései megválaszolására kényszerítse őket. Az áldozat második, nemkevésbé fontos funkciója, hogy rövid időre hasonlatossá tegye a holtat az élőhöz. Máskülönben a szellem – aki lényegénél fogva más világba tartozik, mint megidézője – nem tudna kommunikálni a nekromantával. Az így nyert hasonlatosság természetesen múlékony és felszínes. Sem Odüsszeusz, sem Aeneas nem volt képes megérinteni az elhunytak lelkét; mintha csak füstfoszlányokat akartak volna ujjaik közé ragadni. Később majd látni fogjuk, hogy a leghatalmasabb nekromanták bizonyos titkos rítusok segítségével állítólag fizikai valójukban is meg tudták idézni az elhunytakat; ehhez azonban a két hős tudománya kevés volt, hisz ők a legjobb esetben is csak afféle botcsinálta mágusoknak számítottak. A hasonlatosság elvéből következik, hogy az áldozatot valami életet hordozó, életadó anyagból kell bemutatni, hiszen csak ez kölcsönözhet a szellemnek életerőt. A nekromanta rítusokban az áldozatnak ötféle típusát különböztethetjük meg.
1. Italáldozat. Az ital lehetett víz és mézes tej is, leggyakrabban azonban a bort használták erre a célra. Csupa életet hordozó, erőt adó, tápláló folyadék. A bor kiemelt szerepe részint azzal magyarázható, hogy átmelegíti a kihűlt tagokat, mintegy életet lehelvén beléjük; részint pedig azzal, hogy hasonlatos a vérhez.
2. Ételáldozat. Odüsszeusz fehér daraliszttel köríti az áldozógödröt, de az ételáldozatra való utalást láthatunk abban is, ahogy az endori boszorkány a sikeres halottidézés után megvendégeli Sault. Mint emlékezhetünk rá, ő is fehér lisztből gyúrt lepényt süt királyi vendégének (sőt, még egy hízott borjút is levág, ez azonban már az állatáldozat témakörébe tartozik).
3. Véráldozat. Valamennyi áldozatfajta közül ez a legjelentősebb; a nekromantikus szertartások elmaradhatatlan eleme. A vér az élet ősi hordozója, és a halottak meg vannak fosztva tőle; nyilván csillapíthatatlan, mohó szomjúság gyötri őket utána. Ha a nekromanta a sikeres megidézést követően nem végzi el előírásszerűen az elbocsátás szertartását (amiről, ellentétben a hívással, alig van adatunk), a halott az élők között marad, és megpróbálja elorozni a vérüket: vámpír lesz belőle.
4. Állatáldozat. Minél nagyobb szabású a szertartás, annál több állatot kell áldozatul adni maguknak a holtaknak és a fölöttük uralkodó isteneknek. Az állatokat kivéreztetik, majd elégetik. A nekromancia alapszabálya, hogy a feláldozott állatoknak mindig feketéknek kell lenniük; a fekete szín az éjszakára és a sötétségre utal, s ezek ősidők óta a halál, az elmúlás jelképei. Számos nekromantikus szertartás meddő nőstényállatok feláldozását írja elő. Ez első pillanatra furcsának tűnhet, nyomban rábukkanunk azonban a magyarázatra, ha belegondolunk a rítus mélyebb szimbolikájába. A nekromantikus áldozatnak ugyanis az élettel kell kapcsolatban lennie, nem pedig a termékenységgel. Ez az oka annak, hogy egyes közkeletű áldozattípusok – sperma, vetőmag, rituális nemi aktus – a nekromanciában sohasem használatosak.
5. Emberáldozat. A legszörnyűbb, egyben azonban a leglogikusabb áldozatfajta. Ugyan mi adhatná vissza hathatósabban az életet egy időre a halottnak, mint egy eleven emberi lény föláldozása? Emberáldozatról direkt módon sem az Odüsszeiában, sem az Aeneisben nem olvashatunk, a szövegek gondos áttanulmányozása után azonban a szemünkbe tűnik egy aggasztó momentum. Közvetlenül a nekromantikus szertartás leírása előtt mind Odüsszeusznak, mind Aeneasnak meghal egy társa. A haláluknak ugyan semmi köze nincsen a rákövetkező rítushoz (Elpénór részegen a nyakát szegi Kirké házában, Misenus pedig a tengerbe zuhan és megfullad), a baljós egybeesés azonban sokatmondó. Aligha kételkedhetünk benne, hogy itt a rituális emberáldozat emléke sejlik föl a szövegek mögött. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a holtaknak bemutatott ital-, étel-, vér-, állat- és emberáldozat az ókorban csaknem mindenütt bevett gyakorlat volt; egy etruszk szarkofágon még olyan jelenettel is találkozhatunk, ahol a sírjából kikelt múmiaszerű tetem együtt lakomázik a gyászolókkal! Ez azonban nem nekromancia! Az ilyen szertartásoknak mindig engesztelő jellegük volt: azért végezték el őket, hogy megakadályozzák a halott visszatérését, elhárítsák az élők iránt táplált rosszindulatát. Mivel holtában nem juthatott hozzá az ételhez, italhoz, vérhez stb., a hátramaradottak inkább önként felajánlottak neki egy keveset áldozat gyanánt, mintsem vállalják a kockázatot, hogy erőszakkal szerzi meg őket magának. A nekromanta mágikus rítusaihoz éppen azért tapad annyi sötét és blaszfém vonás, mert ő fordít egyet ezen az okoskodáson: azért áldoz az elhunytaknak, hogy megidézze őket. Ami az invokációt illeti, a nekromantának ilyenkor az alvilág sötét isteneihez kell fohászkodnia: Hádészhoz, Perszephonéhoz, Hekatéhoz és a Fúriákhoz. Ezek az istenalakok – talán az egy Perszephoné kivételével – cseppet sem kegyes szívükről és jóindulatukról nevezetesek, a nekromantának tehát ugyancsak vigyáznia kell, nehogy magára haragítsa őket. A Fúriák – görög nevükön erinnüszök – szörnyűséges banyák, akik vénebbek Zeusznál és az olümposzi isteneknél, és semmibe veszik a hatalmukat: hajukban kígyók tekergőznek, szénfekete testüket csúf denevérszárny repíti, kutyapofájukból vérben forgó szemek villognak elő, ahogy rézszöges korbácsukat csattogtatva vetik magukat az áldozataikra. Hárman vannak; a nevük Tisiphone, Alecto és Megaera. Még náluk is félelmetesebb azonban Hekaté, az éj királynője, aki elfátyolozott arccal, kezében fáklyával jelenik meg a keresztutaknál, olykor pedig alvilági kutyafalka kíséretében kóborol a holdfényes temetőkben. Ő a nekromanták patrónusa és védistene; tőle tanulták a halottidézés mesterségét Médeia és Kirké is, akik a leányai voltak. Az ilyen isteneket nem lehet hebehurgya módon, nyakra-főre szólongatni; az invokációk szövege a varázslók legféltettebb titka volt, nemzedékről nemzedékre adták tovább a tiltott igéket, s ölni is képesek voltak, hogy megakadályozzák avatatlan kézbe jutásukat. Később, a kereszténység diadala után, az antik istenek fokozatosan démonokká, alvilági lelkekké korcsosultak a közfelfogásban; és ezzel párhuzamosan egyre inkább elmosódott a határvonal a nekromanták és a fekete mágusok között. Mutatóba idézünk egy ilyen invokációt; Hekatéhoz szól, és a természetfölötti témájú irodalom egyik mestere, az amerikai H. P. Lovecraft közvetítésével maradt ránk:
"Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között
vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold,
fogadd kegyesen áldozatunkat!" |
AJÁNLOM AZ OLDALT
