Nekromancia

Nekromantáknak a középkori Európában azokat az embereket hívták, akik (állítólagosan) megidézték a sírból a holtak szellemeit, hogy kérdéseket tegyenek föl nekik a múlt és a jövendő rejtett titkairól. A nekromantát mérföldnyi szakadék választja el a közönséges halottlátótól és a szeánszokat tartó spiritisztától, valahogy úgy, mint a mágust a boszorkánytól. Ő igazi beavatott, titkos mesterségek tudója, míg amazok egyszerű kontárok, botcsinálta amatőrök a mágia berkeiben. A halottlátónak, a médiumnak a szellem csak akkor jelenik meg, ha akar, és utána csak azokra a kérdésekre válaszol, amikre kedve tartja. A nekromanta ezzel szemben parancsol a kóbor lelkeknek, kíméletlenül az akarata alá hajtja őket. Mestersége kétségkívül sötét színezetű, s bármekkora hatalommal bír, többnyire üldözik, megvetik. Mégsem vehető egy kalap alá a fekete mágussal, a pokol igazi szolgájával; a nekromanta hajdanvolt emberek árnyát idézi föl az alvilágból, nem démonokat, gonosz szellemeket; és nem köt alkut az ördöggel, lelke üdvösségét kínálva fel a tiltott tudásért cserébe. Ez persze édeskeveset segít rajta, ha összeütközésbe kerül a hatóságokkal; a halottidézés gyakorlását az antikvitás kezdete óta szinte mindenütt szigorú törvények tiltották, nemegyszer fővesztés terhe mellett. De mi történik, ha egy neves országnagy, aki a maga személyében hozta azokat a bizonyos törvényeket, hirtelen végső szorongattatásba kerül, és sehol sem lát már kiutat? Olvassuk csak a Bibliában, hogy mit cselekedett Saul, miután Gilboánál szembetalálta magát a filiszteusok támadásra készülő hadával!

A történet folytatása közismert: Saul tanácsot kér Sámuel szellemétől, hogyan nyerhetne győzedelmet ellenségein. Sámuel azonban megjövendöli neki, hogy – mivel ellene szegült az Úr akaratának – holnap vereséget fog szenvedni a filiszteusoktól, fiaival együtt elesik a síkon, a királyság pedig Dávidra száll majd. Saul erre elájul. A halottidéző asszonyság magához téríti, és megvendégeli; egy hízott borjút vág le neki, és fehér lisztből kovásztalan lepényt süt. A király, erőre kapván, eltávozik. Annak semmi nyoma, hogy köszönetet mondott vagy fizetséget adott volna az asszonynak; igaz viszont, hogy ígéretét is betartotta, és nem „irtotta ki az országból” tiltott mestersége miatt. Meglehet persze, hogy csak azért nem, mert nem maradt rá ideje. A jóslat ugyanis másnap pontról pontra beteljesedik: a Gilboa-hegyen a filiszteusok legázolják a zsidók hadát, Saul fiai harcban hullanak el, ő maga pedig a kardjába bocsátkozik. Utódja a királyságban Dávid lesz, aki egészen eddig a filiszteusok védőszárnya alatt élt – ma úgy mondanánk: politikai emigránsként –, most azonban szállásadó gazdái ellen fordul, és orvul letámadja a győzelme után mit sem sejtve hazafelé vonuló sereget. (Igen, ugyanarról a Dávidról van szó, aki Góliát legyőzésével vált nevezetessé, és később Izráel nagy uralkodója lesz.) A kép teljességéhez persze még az is hozzátartozik, hogy mi is volt Saulnak ama szörnyű bűne, ami miatt az Úr elfordította tőle az arcát. Nos, egy korábbi hadjárat során, amit a zsidók az amálekiták ellen vezettek, nem engedelmeskedett a parancsolatának. A szóban forgó isteni utasítás a következő volt:

Saul azonban igen megátalkodott volt bűnében, mert mutatóba életben hagyott egy-két amálekitát, köztük a királyukat, Agágot is; a lábasjószág elpusztítására pedig végképp nem mutatott hajlandóságot, inkább hazaterelte a javát Izráelbe. Ez volt az az égrekiáltó szentségtörés, amiért az Úr bukással és halállal büntette. A tanulságos történet erkölcsi mondanivalója kissé homályos; kihüvelyezését az olvasóra bízom.