A démonokról sok különböző felfogás létezik.

• A legnépszerűbb talán az, hogy egy démon nem más mint egy másik létsíkból megidézett lény, amely képes megszállni egy testet és egy mértékig irányítani. Meg lehet szabadulni tőlük, többek között ördögűzéssel, vagy talizmánokat, mindenféle szentelt vagy mágikus dolgokat, tárgyakat alkalmaznak, hogy az emberről levegyék a rontást, amit a démon okozott. Ugyanezek a módszerek védelmül is szolgálnak.
• Maguk a démonok - vagy más néven gonosz, tisztátalan szellemek - Sátán legalacsonyabb rangú szolgái, akiknek az a feladatuk, hogy a gyakorlatban tegyék tönkre az embereket, és a magasabb rangú szellemi lények által eltervezett tragikus sorsot konkrét tettekkel váltsák valóra az életükben. Tehát, úgymond, ők végzik el a piszkos munkát, és közvetlenül ők a felelősek a legtöbb olyan szenvedésért, amely felett az emberek minden igyekezetük ellenére sem tudnak úrrá lenni.
• A démonok általában az emberek bűnei által szerzik meg a jogot arra, hogy leigázzák őket. A Tízparancsolat első két parancsolatával, tehát az idegen istenek imádásával és a bálványimádással kapcsolatos bűnök esetében még az ősök által elkövetett bűnök is jogalapot biztosítanak a démonok számára, hogy az utódok életébe behatoljanak.
• Mitológiában is él a démon képe, ott eleinte mint isten szerepelt majd fokozatosan lett alsóbbrendű, végülis valahol az embernél kicsivel magasabb szinten de az istenek hatalma alatt találta meg a helyét.

MÉG VALAMI A DÉMONOKRÓL

Mit jelent az a szó, hogy démon? Tapasztalt boszijaink kivételével, az emberek többsége szerint ezt nagy homály fedi, és hajlamosak azt gondolni, hogy valami nagyon-nagyon gonosz dologról lehet szó.

A démon kifejezés a görög daimon szóból eredeztethető, mely nem jelent mást, mint szellemi erőt, természetfölötti lényt, ősokot. Bár minduntalan olyan közkedvelt gondolattársításokat hív elő, mint a "Gonosz" vagy a "rossz szándékú szellem", a kifejezés eredetileg olyan spirituális létformát jelentett, mely befolyásolni képes az emberi jellemet. Például az agathos daimon (jó szellem) kifejezetten jó szándékkal közeledett az emberekhez.
Szókratész, a görög filozófus, úgy beszélt a daimon-járól, mint arról a szellemről, mely inspirálta őt arra, hogy az igazságot keresse és szóljon róla.

A kifejezést aztán lépésről lépésre vonatkoztatni kezdték a természeten túli világ azon létezőire, amelyek nyomást gyakorolnak a halandókra, hogy olyan tetteket kövessenek el, melyek nem válnak a javukra.
Az uralkodó nézet a bajt, nyomorúságot, szerencsétlenséget okozó rossz-szándékúság mellett foglal állást. (Tömegében a boszorkányságról is ez a nézet, sajnos.)

Az írásbeliséggel nem rendelkező népek a spirituális lényeket vagy jó vagy rossz akaratúaknak tartották, attól függően, hogy az egyénnek vagy a közösségnek milyen körülményekkel kellett szembenézni. Így az a hagyományos osztályzás, mely a démonokat a rosszindulatú lények közé sorolja, nem igazán alkalmazható ezekre a vallásokra.

A spirituális entitások helyzete az idők folyamán megváltozott. A Zoroasztrizmusban a daevák rosszat akaró teremtmények voltak, de hindu megfelelőiket éppen ellenkezőleg, isteneknek tekintették. A Zoroasztrizmus az ahurákat jó istenségekként kezelte, míg a hindu párjaikat, az asurákat gonosz istenekké változtatták. Hasonlóképpen a Sátán, az Ótestamentumban, Jób könyvében Isten törvényszékén az emberiség vádlójaként szerepel, míg a kereszténységgel Krisztus tagadójává, az Iszlámban pedig az emberiségé fő szembeszegülőjévé vált. Számos hasonló transzformáció mutatja, hogy az angyalok és a démonok közötti éles különbségnek a végletekig leegyszerűsített formája, ha az angyalokat jó szellemekként, a démonokat rossz szellemekként definiáljuk. Mindazonáltal segítséget nyújthat ha a megjelöléseket úgy értelmezzük, mint a lények alapvető, általános mozgatóerőit.

A démonok közvetítők a transzcendens és a földi, múlandó világ között.
Számtalanszor olyan váratlan események, szupernaturális intervenciók elkövetőivé tették őket, amelyeket nem tulajdoníthattak egyetlen más istenségnek sem. Emberi sorsot meghatározó erővé lettek, és az egyéneknek lehettek személyes démonaik is. Filozófiai elmélkedések szerint ezek a lények alacsonyabb helyet foglalnak el az isteneknél (talán még halandóak is), de mindenképpen magasabbrendűek az embereknél. A keresztények bukott angyaloknak hívják őket.

A júdaizmus démoni hierarchiája rendkívül kiterjedt. A gonosz erők hercegét, - akiről azt hitték, hogy terméketlen földeken, romok és sírok közt lakik, és az emberiségre számos fizikai, lelki és mentális zavarodottságot ró - különféle nevekkel illették: Sátán (az Ellenkező), Belial (a perverzió, a sötétség és a megsemmisülés szelleme), Mastema (Gyűlölködés vagy Ellenszegülés). A Sátán uralma alatt álló démon-hierarchia a késő júdaizmus során alakult ki, illetve a két Testamentum között eltelt időszak alatt.

Az Újszövetségben Krisztus Belzebubról szól, a démonok vezetőjéről, aki megegyezik a Sátánnal. A középkorban és a reformáció során rengeteg hierarchia alakult ki, amelyek a hét fő bűnnel állnak kapcsolatban:

Lucifer - büszkeség
Mammon - fösvénység
Azmodeus - bujaság
Sátán - harag
Belzebub - mohóság
Leviathán - irigység
Belfegor - restség