Amint az agy képes valamilyen – saját szabályozás alapján – rendszert alkotni, attól fogva képesek eltárolódni fizikai síkon az emlékek. Az eltárolás mindig hatásokra adott "válasz", ami a rendszer tartalmát és szabályait is módosítja. Ez egy olyan mátrix, ami kezdetben pontok szabályos (vagyis inkább primitíven egyszerűen elrendezett) halmaza, ami a hatások (idegingerületek, hormonális változások) hatására bizonyos formát önt. Ez a forma csak az építőkövekben mutat azonosságot más ego "belső mátrixával" – a szabályok, a tartalom szinte teljesen különböző.
Ez azonban még csak a tárolás folyamata. Az előhívás, ami gyakorlatilag az emlékezés, egy következő lépés. Itt érdemes tisztázni a lélek fogalmát, amely olyan, mint egy mágneses mező a fizikai mágnes körül: egy felsőbb lenyomata, "térképe" az agyi emlék-rendszernek.

Ne feledjük, hogy a rendszer és a tartalma egy és ugyanaz, így a lélek rendszer-lenyomata egyben az emlékek lenyomata is. Ahogy egy mágnes mágneses terét statikusan vizsgálva elég jól körülhatárolhatjuk a mágnes konkrét helyzetét, tartalmát, a lélek lenyomatának megfigyelésével, mint egy fényképről tudhatunk meg információkat. Ahogy egy "fénykép" vizsgálatának eredménye mondjuk egy videofelvételhez képest gyakran nagyon kevés és kusza is lehet, úgy lehet értelmezhetetlen a lélek egy pillanatából (állapotából) az emlékek összességére, összefüggéseire következtetni. Az összefüggések megértésében a dinamikus vizsgálatok segítenek, amit csak a szellem képes végrehajtani (mint ego).
A szellem „működése közben impulzusokat küld a lélek lenyomatára, amely a fizikai test (jelen esetben az agy) által meghatározott rendszer szerint továbbít válaszjelet a szellemnek. Ez nem is igazán küldés, hanem csak reakció (okozat) egy akcióra (ok). A kapott válaszból és más külső hatások által keltett hatásokból kell megfejtenie a szellemnek az agy aktuális rendszerét ill. ennek megfelelően a tartalmát.
Hogyan is van ez? Adott egy ismeretlen nyelvezetű rendszer, amely önmagában foglalja az információkat is és ez a rendszer a szellem számára ismeretlen reakciókat ad minden hatásra? Nos, a helyzet ennél bonyolultabb, és ez adja a megoldás kulcsát a "rejtélyhez". J
Ugyanis a szellem impulzusai is változtatják a rendszert. És mivel a szellemi ego ismeri saját indokait ill. céljait, ezért az alapján képes nyomon követni az adott változásokat és ebből következtetéseket levonni.
Olyan, mint megfejteni egy titkosírást úgy, hogy elolvasunk minden levelet, amit küldenek nekünk és a rendszer elemeit (írásjeleit) "véletlenszerűen", de tudatosan kiválasztva írogatunk levelet a feladóknak.

A szellem tehát egyrészt egy olyan figyelő, aki egy bonyolult mintázatú "monitort" bámul és ez alapján képez le dolgokat, miközben programokat indít el.
Egy olyan ember (szellem), akinek nem áll rendelkezésére megfelelő minőségű léleklenyomat ill. kevés ingert kap vissza, amiből dolgozhat, elég nehéz helyzetben van. Ezek a fizikailag/lelkileg és ebből kifolyólag mentálisan sérült, vagy a nagyon ingerszegény környezetben felnövő, szintén mentális elmeproblémákat mutató emberek.
Hogyan is kapcsolódik ez az emlékezéshez?
A szellem egyszerre csak 1 dolgot futtat illetve néz. Ez a Most illetve az élmény fogalma. Ha pedig az adott szellem kellően ismeri a lélek által tükrözött rendszert, akkor képes visszaidézni bizonyos elmúlt Most-okat és élményeket.
Az ego vagy emlékszik (introspekció) vagy tesz (extrospekció). Sőt: egyszerre csak 1 dologra emlékszik ill. 1 dolgot cselekszik.
A "tevés" folyamata során beavatkozunk a lélek szűrőjén keresztül a rendszerbe. Az emlékezés pedig "visszakeresése" a csinálás által keltett hatásoknak. Példával élve a ténykedés olyan, mint az ásás, az emlékezés pedig olyan, mint vizet folyatni a kiásott mederbe. Az emlékezés tehát egy, az alakításhoz hasonló impulzus "beküldése" a rendszerbe, majd annak figyelése, hogy merre halad.
Persze lehet nagyon gyorsan végrehajtani a fenti lépéseket (emlékezés, csinálás), így látszólag képesek lehetünk 3-4 dolgot párhuzamosan végezni, avagy komplett emlékfolyamokat kiragadni – ez azonban csak gyorsaság kérdése és mindig lebontható a fenti elemi lépésekre.

Minél tisztábban felépített tehát az agyi rendszer (ami gyakorlatilag tisztán nyomon követhető léleklenyomatot produkál), annál könnyebb és automatikusabb az emlékezés. Egy jó memóriájú ember sosem küszködik azzal, hogy elérje a kívánt információt. Tudja, hol fogjon hozzá, hol indítsa el a folyamatot, ami aztán "magától", vagyis az agyi folyamatok működésével jut el a megfelelő állapotba.
Vannak tehát kapcsolódási pontok, amelyeken keresztül szétágazhatunk az emlékek között. Az őrület két véglete, amikor rettentő kevés ez a kapcsolódási pont (ez esetben gyakran eltűnnek infók, mert nincsenek hozzá kezdőpontok hozzárendelve, viszont olyan asszociációk jöhetnek, amihez iszonyú bonyolultan lehetne csak a "hagyományos" módon eljutni), vagy nagyon sok (olyan sok, hogy komplett rendszerek átlátása kérdéssé válik, viszont nagyon apró dolgokra emlékszik az "őrült").
A fent említett pontokon keresztül lehet elindítani bizonyos irányba az emlékezést. Ez lényegében beengedése az elmúlt élményeknek, de kizárása is bizonyos „figyelési aspektusoknak” (érzékeknek). Ez a kizárás arra jó, hogy konkrétan az adott információt kapjuk meg: hiszen ha pl. egy adott angol szó szótári jelentésére vagyunk kiváncsiak (amit a könyvből tanultunk meg), akkor elég zavaró lehet a szótár illatát is érezni az emlékezésnél.

Másik lehetőség az élmények tudatos kombinálása: amikor úgy illesztjük rendszerbe illetve figyeljük meg az emléket, hogy nem zárjuk ki az érzékelt hatásokat. Az előbbi példát véve vagyis a szónak nem csak a leírt jelentése jelenik meg a "képzetünkben", hanem azok a helyzetek is, amikor hallottuk használni őket – így jön létre a "fordított emlékezés" (nyelvészetben aktív szókincs), amikor az adott szituációhoz kötötten idézzük fel a folyamatokat. Ez a fajta folyamat segít egyszerűen és tudatosan másképpen kommunikálni más-más közegben, viselkedésünket az adott közeghez igazítva.
A passzív emlékezés tehát inkább koncentrált emlékfolyam-szemlélés, az aktív emlékezés pedig az emlékek megfigyelésének rendszerbe foglalása.
Az emlékek eltárolása és visszaidézése tehát nagyon is elkülöníthető folyamat. A gyerekeken megfigyelhető, hogy inkább "tesznek", ezáltal megismerve a testük ill. a hozzá kapcsolódó lélekszűrő-rendszer működését. Természetesen ezek a ténykedések is eltárolódnak, de inkább a rendszer alapfelépítését adják – mintha egy "robot", vagy bábu irányítórendszerének huzalozását végezné a kisgyerek. Ezután már a kis alrendszereket, mint kész adottságokat lehet használni. Példa erre a kéz használata: tudatosan valószínűleg senki sem emlékszik arra, milyen "gyakorlatokat" végzett azért, hogy képes legyen tudatosan ökölbe szorítania a kezét (itt csak az ökölbeszorító izmok működtetéséről van szó, semmi minőségi/erőbeli flikk-flakk) – mégis, képesek vagyunk rá, amikor csak akarjuk (egészséges embert feltételezve). Ha megnézünk egy csecsemőt, akkor láthatjuk a folyamatot, ahogy kapálódzik, fogódzik ("játszik"). Így próbálgatja magát és rendszerének határait.

A határ fogalma felveti a kérdést: mi tartozik az emlékek közé, meddig terjedhet az emlékezés.
Az emlékek, a rendszer alapvető felépítéséből adódóan a fizikai síkkal állnak kapcsolatban (pontosabban szólva azzal a legalsó ill. elsődleges síkkal, ahol az ego létezik). Ha tehát emlékekről szólunk, mindig valamilyen fizikai lenyomatról beszélünk végső soron, amit természetesen a lélek-szinten keresztül szemlélünk. Tehát a szellem szempontjából mindegy, hogy egy precízen megépített "műagy" küldi a jeleket, vagy az agy kapcsolódik tényleges végtagokhoz, érzészervekhez. A kapott készletből dolgozik. Általánosabban vizsgálva: a szellem "fizikai síkja" az, ami az általa látott léleklenyomaton túl van. Ezt a síkot tehát közvetlenül nem látja, viszont függ tőle (ha nincs test, nincs lélek és nincs „látás” sem). Ez olyan szinten válik szimbiózissá az esetek nagy részében, hogy a lélek folyamatainak lassulását, megállását – tehát a fizikai test öregedését és halálát a szellem hajlamos a saját halálának elképzelni, miközben gyakorlatilag ez "csak" a már megismert léleklenyomat "eltűnése". Egy rendszer megtanulása gyakran olyan képzettel társul, hogy a rendszer megszűnésével eltűnik a tudás is. Ez azonban nem így van, legalábbis részben.
Mivel minden rendszer más, ezért két fizikai test, még ha ugyanaz a szellemi ego irányítja is (persze más időben), teljesen más készletet biztosít. Azt már említettem, hogy a rendszer magában foglalja az információkat is, tehát két rendszer hiába hasonló egymáshoz fizikai síkon, hiába ugyanazokból az elemi „téglákból” építkezik: a szellemi síkról nézve nagyon különböző, így a agyi emlékek átvitele szinte a lehetetlenség határát súrolja, de bizonyos fokig megoldható.
A közös pont ebben a feladatban a szellemi ego, amely tartalmazza az eddigi rendszerek ismeretét, ezen rendszerek azonban a leírtak alapján teljességgel inkombatibilisnek tűnnek egymással. Vagy mégsem így van?
Mint említettem, az építőkövek ugyanazok. Ideértem a szénalapú létformától kezdve a DNS építőelemein keresztül a magasabb szinten ebből kialakult enzim- és proteinrendszerig, ill. a neuronokig. Tehát vannak mintázatok, amik nagyjából hasonlítanak egymásra és ezek között a hasonlóságok között a szellemi ego adja az összeköttetést. A "szellemileg fejlett" egok tehát azok, akik sok életet éltek le tudatosan, tehát megismerve az elmúlt rendszereket, a bennük található minták alapján hamarabb tanulják meg a még ismeretlen és elkövetkezendő alrendszereket.

Az előző életbeli emlékek áthozása tehát egy előző élet lélekszűrőjének rávetítése a mostani lélekszűrőre. Ez, mivel az emlékek ill. az emlékezés nem csak passzívak, hanem alakítanak is, az a "szellemi készlet" is, amivel egy újszülött nekiindul az életnek. A rendszerek különbözősége miatt ez ritkán jelent fizikai síkon megfogalmazható, konkrét emléket, a mintázatok hasonlósága miatt azonban egy olyan lenyomatot ad, ami által analogikus módon áthozhatóak az előző élet meg nem oldott problémái, de már elsajátított "felsőbb tudása" is.
Így tehát, aki kevesebb előző életbeli "lélektapasztalatot" hoz át, az kevesebb problémával (pl. a rendszerek közti különbséggel) szembesül, viszont rettentő nehéz szinte nulláról kezdeni a megismerést megint – ezt gyanítom, hogy kevesen kockáztatják meg, így végső soron marad a reinkarnációs ciklus "tradícionális" módja és annak filozofikus megfogalmazása: "Azért létezünk fizikai síkon, hogy megtapasztaljuk azt és ezáltal magunkat". Kicsit ördögi, önmagába forduló definíció ez, hiszen a "létezés" folyamán egyre újabb "problémákkal" (vagyis ismeretlen tényezőkkel) találkozunk, és ahhoz, hogy megoldjuk azokat, időnként újabbakat gerjesztünk. Amikor az analógiákat alkalmazva eljutunk arra a szintre, hogy gyakorlatilag "bármilyen készlettel" képesek legyünk "bármit végrehajtani", akkor már mondhatjuk azt, hogy "végeztünk".
A „közös mintázatok” lényegében genetikus emlékek, vagyis egy adott test vagy faj genetikus készletazonossága. Az a szellemi tudat tehát, aki képes felismerni az analógiákat, képes megkülönböztetni a genetikus emlékeket is. Ez sok embernek félelmetes lehet, mert ezzel a tudással tulajdonképpen elszakítja magát "emberiességétől" - hiszen felismerni azt, hogy ténylegesen mi a közös az emberekben, azt eredményezi, hogy az illető tudja, miben különbözik ő maga a többiektől (többek között ennek a tudásnak a birtoklása is differenciát ad…). Ez az a pillanat, amikor átéli, hogy ő nemcsak test, hanem lélek és szellem is egyben – amik különállóak, de együtt dolgoznak.